Anne Rice: Armand, a vámpír

HÁZUNK HOSSZÚ, MAGAS portegója, a központi csarnok, tökéletes és gyönyörű hely volt a halálra. Semmi sem volt benne a színes köröket, hajladozó virágokat, pici madarakat formázó, nagyszerű márvány mozaikpadlón kívül.
Mienk volt az egész mező, egy szék sem akadályozta, hogy megölhessük egymást.
Rárohantam az angolra, mielőtt megfogalmazódhatott volna bennem a felismerés, hogy még nem vagyok valami jó a kardvívásban, sose volt érzékem hozzá, és fogalmam sincs, mit akarna most tőlem a Mester, mit tanácsolna, ha itt lenne?
Vakmerő döféseimet Lord Harlech olyan játszi könnyedséggel hárította, hogy el kellett veszítenem a bátorságomat. Már azt fontolgattam, hogy kifújom magamat, és esetleg el is futok, amikor széles körívben meglendítette a tőrét, és megvágta a bal karomat. A vágás csípett, és feldühített.
Megint rárontottam, és ezúttal nem csekély szerencsével sikerült eltalálnom a torkát. Csak egy karcolás volt, mégis patakzott a vér az angol tunikájára, és ettől legalább annyira dühbe gurult, mint én attól, hogy megszabott.
- Poklok átkozott kis ördöge! - mondta. - Imádtattad magadat, hogy tetszésed szerint megnyúzhass és felnégyelhess! Megígérted, hogy visszajössz!
Egyébként egész párbajunk alatt így handabandázott, mintha szájalásban kellene legyőznünk egymást.
- Gyere, gyalázatos angyalka! Ki fogom tépni a szárnyaidat! - mondta.
Gyorsa kitörések sorozatával kényszerített hátrálásra. Megbotlottam, elveszítettem az egyensúlyomat, és elestem, de sikerült feltápászkodnom, ám előbb még, térdelő helyzetemet kihasználva sikerült megszúrnom, veszélyesen közel a herezacskójához, amitől megtántorodott. Rárohantam, tudva, hogy semmit sem nyerhetek azon, ha tovább nyújtjuk a dolgot.
Kitért a pengém elől, kikacagott, és ismét megcsapott a tőrrel, ezúttal az arcomon.
- Disznó! - hörögtem. Sose tudtam, hogy ennyire hiú vagyok. Pont az arcomat! Megvágta! Az arcomat! Dőlt belőle a vér, ahogy fejsebekből szokott. Elfelejtettem a párbajozás minden előírását, nekiestem, eszelős dühvel kaszaboltam a levegőt a kardommal. Ő lázas fürgeséggel hárított, hogy jobbról, hol balról. Lebuktam, a hasába döftem a tőrömet, aztán fölfelé rántottam a pengét. Csak a dúsan aranyozott bőröv állította meg az acélt.
Hátraugrottam, mielőtt egyszerre vagdoshatott volna össze tőrével és kardjával. Ekkor elejtette a két fegyvert, és ösztönösen a tátongó sebhez kapott.
Térdre esett.
- Végezz vele! - kiáltotta Riccardo, aki eddig nem avatkozott bele. Máris tökéletes úriember volt. - Most végezz vele, Amadeo, vagy én teszem meg! Gondolj bele, mit művelt a fedelünk alatt!
Fölemeltem a kardomat.
Az angol váratlanul fölmarkolta véres kezével a saját kardját, és megvillantotta, pedig közben egyfolytában nyögött és sziszegett a kíntól. Fölemelkedett, felém iramodott. Hátraugrottam. Harlech térdre rogyott. Rosszul volt, didergett. Elejtette a kardot, és felhasított hasára szorította a kezét. Még nem halt meg, de már nem bírt küzdeni.
- Ó, Istenem! - mondta Riccardo. Megmarkolta a tőrét, de láthatólag nem bírta rászánni magát, hogy belevágja a fegyvertelen emberbe.
Az angol az oldalára henteredett, és felhúzta a térdét. Mély lélegzetet vett. Borzasztóan szenvedett, és tudta, hogy halálán van.
Riccardo előrelépett, és Lord Harlech mellére illesztette a kardja hegyét.
- Hagyd, úgyis haldoklik! - mondtam. Ám Harlech még mindig lélegzett.
Meg akartam ölni, komolyan meg akartam! De hát lehetetlen megölni valakit, aki ilyen nyugodtan fekszik, és ennyire bátor.
Tekintete meglágyult, bölcs és álmodozó lett.
- Hát itt lesz vége -mondta olyan halkan, amit Riccardo talán nem is hallott.
- Igen, itt - mondtam. - Végezd be úgy, ahogy nemesemberhez illendő.
- Amadeo, ez két gyermeket ölt meg! - figyelmeztetett Riccardo.
- Vedd fel a tőrödet, Lord Harlech! - parancsoltam. Feléje rúgtam a fegyvert, egyenesen bele a markába. - Vedd föl, Lord Harlech! - ismételtem. A vér belefolyt az arcomról a nyakamba. Csípett és viszketett, utálatos volt. Szerettem volna letörődni, de itt kellett bajlódnom az angollal.
A hátára henteredett. Szájából és hasából dőlt a vér. Az arca nedvesen csillogott, és hörögve zihált. Megint fiatalnak látszott, olyan fiatalnak, mint mikor megfenyegetett, hosszúra nőtt fiúnak, rengeteg lángvörös hajjal.
- Gondolj majd rám, ha izzadni kezdesz, Amadeo! - mondta halkan és rekedten. - Gondolj majd rám, ha megérted, hogy a te életednek is vége!
- Szúrd már át! - súgta Riccardo. - Ezzel a sebbel két napig is haldokolhat!
- Neked viszont nem lesz két napod - zihálta a padlóról Lord Harlech. - A mérgezett acél nem hagy annyit. Érzed már a szemedben? Ég a szemed, mi, Amadeo? A méreg belemegy a vérbe, és elsőnek a szemet támadja meg. Szédülsz?
- Te fattyú! - mondta Riccardo. Beledöfte az angolba a rapírját, egyszer, kétszer, háromszor. Lord Harlech fintorgott. Szemhéja megremegett, okádott még egy adag vért, aztán meghalt.
- Méreg? _ suttogtam. - Méreg volt a pengén? - Ösztönösen kaptam a karomhoz, amelyet az angol megvágott. Ám az arcomon volt a mélyebb seb. - Hozzá ne nyúlj a kardjához vagy a tőréhez! Mérgezett!
- Ugyan már, hazudott. Gyere, hadd mosdassalak meg - mondta Riccardo. - Ne vesztegessük az időt.
Megpróbált kivonszolni a portegóból.
- Vele mit csinálunk, Riccardo? Mit csinálhatunk? Egyedül vagyunk, a Mester nélkül. Három halott van a háznál, talán több is.
Míg beszéltem, lépéseket hallottam a nagyterem két végéből. Sorra osontak elő rejtekhelyeikről a kisfiúk, és velük az egyik tanár, aki nyilvánvalóan elbújtatta őket.
Ellentmondásos érzések tusakodtak bennem. Ám ezek mind gyerekek voltak, a tanár pedig fegyvertelen, egy gyámoltalan tudós. A nagyfiúk mind házon kívül voltak, szokásunk szerint. Legalábbis így képzeltem.
- Gyertek, el kell vinnünk őket valami rendes helyre! - mondtam. - Ne nyúljatok a fegyverekhez! - Intettem a kicsiknek. - Gyertek, bevisszük a legszebb hálószobába. És a fiúkat is.
A kicsik nagyon igyekeztek a segítségemre lenni, de néhányan elsírták magukat.
- Segítsen kegyelmed is! - mondtam a tanítónak. - De óvakodjék a fegyverektől! - Eszelős rémülettel meredt rám. - Komolyan beszélek! Meg vannak mérgezve.
- Amadeo, hiszen te csurom vér vagy! - rikoltotta. - Miféle mérgezett fegyverek? Uram, irgalmazz!
- Jaj, hagyja már abba! - mondtam. Aztán egyszer csak nem bírtam tovább erővel. Riccardo magára vállalta a holtakat, én pedig berohantam a Mester hálószobájába, hogy bekössem a sebeimet.
Beleborítottam az egész kancsó vizet a mosdótálba, és fölmarkoltam egy kendőt, hogy elállítsam a nyakamat és az ingemet áztató vért. Undok ragacs! Majdnem összeestem, annyira szédültem. Az asztalba kapaszkodtam. Nem szabad beugranom annak, amit Lord Harlech mondott. Riccardónak van igaza. Ezt az egészet a méregről Lord Harlech találta ki. Még hogy mérgezett penge!
De miközben ezzel a mesével nyugtatgattam magamat, ránéztem a jobbomra, és most fedeztem fel a kezem fején azt a karcolást, amelyet vélhetőleg a rapírja ejtett. A kezem felpüffedt, mintha mérges rovar szúrta volna meg.
Megtapintottam a karomat és az arcomat. Ott is dagadt: kövér hurkák szegélyezték a vágásokat. Ismét elszédültem. Csöpögött a verejtékem a mosdótál borpiros vizébe.
- Ó, Istenem, mit művelt velem ez az ördög! - Ahogy elfordultam, a szoba megdőlt, aztán hullámzani kezdett. Megtántorodtam.
Valaki elkapott. Még azt se láttam, ki az. Próbáltam kimondani Riccardo nevét, de a nyelvem megdagadt.
A hangok és a színek forró, lüktető maszatba folytak össze. Aztán döbbenetes élességgel láttam a Mester ágyának hímzett baldachinját. Riccardo állt mellettem.
Gyorsan és valahogy kétségbeesetten beszélt, de nem értettem, mit mond. Mintha valamilyen idegen nyelvet használt volna, szép, nagyon dallamos és kedves nyelvet, ám egy szót sem hüvelyezhettem ki belőle.
- Melegem van - mondtam. - Égek. Olyan melegem van, hogy az kibírhatatlan. Vízre van szükségem. Tegyél be a Mester fürdőjébe.
Mintha egyáltalán nem hallotta volna, csak esdekelt tovább. Keze megérintette a homlokomat, és a keze égetett, igen, a szó szoros értelmében megégetett. Könyörögtem, hogy ne nyúljon hozzám, de nem hallotta, és én sem hallottam! Beszélni akartam, de túlságosan nagy és túlságosan nehéz volt a nyelvem. Azt akartam, kiáltani: rád ragad a méreg!, de nem bírtam.
Behunytam a szememet, és lebegni kezdtem. Láttam egy nagy, sziporkázó tengert, a tarajos hullámokat, túl a Lido szigetén. Gyönyörű volt a déli napsütésben. Ezen a tengeren lebegtem, talán egy kis ladikban, vagy talán csak a hátamon. Magát a vizet nem éreztem, de úgy rémlett, semmi sem választ el a szelíden görgető, magas hullámoktól. Nagy, lusta hullámok voltak, hol felemeltek, hol leejtettek. Fenséges város tündökölt a távoli parton. Először azt hittem, Torcello, sőt Velence, mert valamiként megfordultam, és a szárazföld irányába lebegtem. Aztán láttam, hogy sokkal nagyobb Velencénél, tűhegyes, tükrös tornyai vannak, és mintha mindenestül ragyogó kristályból csiszolták volna. De gyönyörű volt!
- Oda megyek? - kérdeztem.
A hullámok rám borultak, de nem fullasztón, hanem inkább mint egy fényből szőtt, csendes, nehéz takaró. Kinyitottam a szememet. Láttam a magasban a tafota baldachin vörösségét, láttam a vörös ágyfüggönyök arany rojtját, végül megláttam Bianca Solderinit, kezében kendővel.
- Nem volt elég méreg a pengéken, hogy megöljön - mondta. - Csak megbetegített. Most pedig figyelj ide, Amadeo: csendes erővel kell beszívnod a levegőt, el kell határoznod, hogy legyőzöd a betegséget, és meggyógyulsz. Magát a levegőt kell kérned, hogy tegyen erőssé, és bíznod kell benne, hogy ez így is lesz. Mélyen, lassan lélegezz, igen, pontosan így; tudatosítanod kell magadban, hogy a méreg távozik a verejtékeddel, nem szabad hinned ennek a méregnek, és nem szabad félned tőle.
- A mester tudni fogja - mondta Riccardo. Nyúzottnak, boldogtalannak látszott, a szája reszketett. Szeme könnyben úszott. Rossz jel! - Valahogyan meg fogja tudni. Mindent tud. A mester félbeszakítja az útját, és hazatér.
- Mosd le az arcát - mondta Bianca nyugodtan. - Mosd le az arcát, és maradj csendben. - Milyen bátor volt!
Megmozdítottam a nyelvemet, de nem tudtam szavakat formálni vele. Azt szerettem volna mondani, hogy mondják meg, mikor megy le a nap, mert az után, csakis az után jöhet a Mester. Esély, az kétségtelenül van. De csupán akkor. Napszállat után megjelenhet a Mester.
Félrefordítottam a fejemet, elfordítottam tőlük az arcomat. A vizes ruha égetett.
- Csak csendesen, nyugodtan! - intett Bianca. - Szívd be a levegőt, így ni! És ne félj!
Hosszú idő telt el így, a tudat felszíne alatt lebegve. Hálás voltam, amiért a hangjuk nem éles, és az érintésük nem is olyan borzasztó. De az izzadás rettenetes volt, és majd meghaltam, úgy vágytam a hűvösségre.
Hánykolódtam, és egyszer megpróbáltam felkelni, de azonnal rosszul lettem, annyira rosszul, hogy hánytam. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor visszatettek az ágyba.
- Fogd a kezemet! - mondta Bianca. Éreztem, ahogy ujjai a kezemet karmolják, kicsi ujjacskák, és milyen forrók, ugyanolyan tüzesek, mint minden, gyehennaforrók, de most túlságosan beteg voltam, hogy a pokolra gondoljak, túlságosan beteg voltam, nem érdekelt semmi azon kívül, hogy a belemet is belehányjam egy tálba, és eljuthassak valahova, ahol hűvös van. Ó, nyissátok már ki az ablakot, az se érdekel, ha tél van, csak nyissátok már!
Jelentéktelen bosszúságnak tűnt, hogy meghalhatok. Sokkal fontosabbnak éreztem, hogy jobban legyek, és cseppet sem érdekelt a lelkem vagy a másvilág.
Aztán hirtelen megváltozott minden.
Éreztem, hogy emelkedek, mintha valaki a fejemnél fogva húzna ki az ágyból, és át akarna rántani a vörös baldachinon, aztán pedig a szoba mennyezetén. Valahonnan a mennyezetről néztem le, és döbbenten láttam magamat, ahogy fekszem az ágyon. Úgy láttam magamat, mintha nem lett volna mennyezet, ami akadályozzon a látásban.
Nem is gondoltam, hogy ilyen gyönyörű vagyok. Jól értsd meg, ez teljesen szenvtelen ténymegállapítás volt. Nem ujjongtam a szépségemtől, csak annyit gondoltam: milyen gyönyörű ez a fiatal fiú, hogy elhalmozta ajándékaival az Isten! Nézd, mily hosszú, törékeny a keze, nézzed hajának mélyvörös csillámát! Ilyen voltam mindig, és nem tudtam, nem gondoltam rá, és nem foglalkoztam vele, milyen hatással lehet azokra, akik látnak, míg átsétálok az életen. Nem hittem hízelgésüknek, lenéztem szenvedélyüket. Még a Mestert is magát áltató, gyönge lénynek tartottam, amiért megkívánt. De most már megértettem, miért zavarodtak meg tőlem. Az a fiú, aki az ágyon haldokolt, az a fiú, akit könnyeket ontva sirattak ebben a nagy szobában, az a fiú mintha magát a tisztaságot és az ifjúságot testesítette volna meg, aki most búcsúzik az élettől.
Csak azt nem értettem, hogy miért van ez a zűrzavar a szobában? Miért sír mindenki? Láttam az ajtóban egy papot, akit egy közeli templomból ismertem; azt is láttam, hogy a fiúk vitatkoznak vele, nem merik az ágy közelébe engedni, ahol fekszem, nehogy megijedjek. Olyan felesleges felhajtásnak tűnt. Miért tördeli a kezét Riccardo? Miért szorgoskodik így Bianca a borogatásával, és a szelíd beszédével, amellyel hiába próbálja leplezni a kétségbeesését?
Szegény gyermek, gondoltam. Egy kicsivel jobban sajnálhattad volna az embereket, ha tudtad volna magadról, milyen szép vagy; akkor lehettél volna erősebb, és kicsikarhattál volna magadnak valamit. Ám így belerántottak a környezeted sunyi ármánykodásába, mert nem hittél magadban, még azt se tudtad, ki vagy.
Hirtelen kristálytisztán láttam minden tévedést; csak hát én már távozóban voltam erről a helyről. Ugyanaz az erő, amely kirántott az ágyon fekvő, szép, ifjú testből, fölfelé húzott az üvöltő forgószélbe.
Ez a szélörvény, amely olyan szorosan magába zárt, mintha egy szűk aknában lennék, más lényeket is beszippantott örökké forgó tölcsérébe. Szemek néztek rám, szájak tátogtak kétségbeesetten. Egyre magasabbra pörgetett az orkán. Nem féltem, mert úgy érzetem, így kell lennie, és úgysem segíthettem magamon.
Ez volt a tévedésed, amikor még az a lenti fiú voltál, gondoltam. Hát ez csakugyan reménytelen. És épp mikor megfogamzott bennem ez a gondolat, véget ért, semmivé lett az alagút. Ott álltam annak a gyönyörűen tündöklő tengernek a partján.
Nem lettem vizes a hullámoktól, de ismertem őket, és azt mondtam:
- Ó, hát itt vagyok! Megérkeztem a partra! Ott vannak az üvegtornyok!
Felnéztem, és láttam, hogy a város messze van, sötétzöld dombok hullámai mögött, és ösvény vezet hozzá, és gyönyörű virágok illatoznak az ösvény két oldalán. Még sose láttam ilyem virágokat, még sose tárultak szemem elé ilyen szirmok, kelyhek és színek. Ezekre az árnyalatokra nincsenek szavak a festői kánonban. Nem tudtam belekényszeríteni őket az általam ismert, satnya fogalmakba.
Ó, ha Velence ámuló festői egyszer is láthatnák ezeket a színeket! Hogy megváltoztatnák művészetünket, lángra gyújtanák képeinket, ha ki lehetne keverni őket porrá tört festékből és olajból! Bár az is csak fölösleges tüsténkedés. Minek ide festmény? Minden dicsőség, amely színekkel megteremthető, itt volt ebben a kinyilatkoztatott világban. Láttam a virágokban, láttam a fűben. Láttam a határtalan égben, előttem, fölöttem, a messzeségben tündöklő város mögött, és ez az égbolt is lángolt és ragyogott a színek harmóniájában: fénylett, villódzott és csillámlott, mintha ennek a városnak a tornyait valamilyen csodálatos, élő energia alkotná, nem pedig holmi halott vagy földhöz ragadt massza vagy matéria. Mérhetetlen hála öntött el, magába szívta egész lényemet.
- Már látom, uram! - mondtam. - Már látom és értem! - Abban a pillanatban kristálytisztán értettem, mit jelent ez a sokarcú és örökké változó szépség, ez a lüktető, sugárzó világ. Oly sűrű volt a jelentéstől, hogy választ és megoldást adott minden dolgokra. - Igen! - suttogtam újra és újra. Azt hiszem, bólogattam is, aztán rádöbbentem, mennyire fölöslegesek itt a szavak.
Óriási erő áradt a szépségből. Úgy vett körül, mint a szél vagy a víz, holott egyikkel sem lehetett azonosítani. Sokkal éteribb és áthatóbb volt, és noha éreztem hatalmát, nem láthattam, és nem érinthettem. A szeretet volt ez az erő. Ó, igen, gondoltam, ez a szeretet, a teljes, tökéletes szeretet, és éppen teljessége ad értelmet mindennek, amit átéltem, mert minden csalódás, minden fájdalom, minden ballépés, minden csók és ölelés csupán előfutára volt ennek az égi megbocsátásnak és jóságnak: ami rossz volt, azt mutatta meg, mit mulasztottam, míg a jó abból adott ízelítőt, milyen lehet a szeretet.
Ez a szeretet adott értelmet egész életemnek, és amikor mélységes ámulattal, feltétel, firtatás és kétkedés nélkül elfogadtam, csodálatos folyamat kezdődött. Maga az élet jött vissza hozzám, olyan formákat öltve, amelyeket ismertem.
Láttam életemet az első perctől, láttam mindent, ami ide juttatott. Nem volt valami borzasztóan különleges élet, nem hordozott félelmetes titkokat, sorsdöntő tartalmakat, amelyek kicserélték volna a szívemet. Milliónyi apróságot fűzött egyszerű, természetes láncba, magába olvasztva a lelkeket, akiket megérintettem. Most láttam a fájdalmakat, amelyeket okoztam, a szavaimat, amelyekkel vigasztaltam, láttam legjelentéktelenebb, legszürkébb tetteim következményeit. Láttam a firenzeiek lakomatermét, láttam ügyefogyott magányukat, amellyel átbotlottak a halálba. Láttam lelkük sivár szomorúságát, amellyel az életben maradásért küzdöttek.
Mesterem arc volt az egyetlen, amit nem láthattam. Nem láttam, ki ő. Nem láthattam bele a lelkébe. Nem láthattam, mit jelent számára szerelmem, vagy mit jelent nekem az ő szerelme. Ám ez nem számított. Erre tulajdonképpen csak utólag jöttem rá, midőn megpróbáltam felépíteni magamban, ami történt. Most az volt a fontos, hogy megértettem, mit jelent szeretni másokat és az életet. Rájöttem, mit jelentett festeni, nem a velencei rubinvörösen vérző és kápráztató stílusban, hanem az ősi Bizánc régies modorában, amely egykor tökéletes természetességgel született ecseteim alatt. Ekkor tudtam meg, hogy csodálatos képeket festettem, és láttam is annak a hatását, amit alkottam… és ekkor rám zúdult az adatok tengere, rengeteg adat, és mind oly könnyen érthető, hogy szívem szárnyra kelt az örömtől.
Olyan volt ez a tudás, akár a szépség és a szeretet. Nagy és diadalmas boldogsággal értettem meg, hogy egy és ugyanaz a tudás, a szépség és a szeretet.
„Ó, igen! Hogy lehet ezt nem látni? Hiszen olyan egyszerű!” - gondoltam.
Sírtam volna, ha van testem és szemem, és édesek lettek volna a könnyeim. Lelkem legyőzte a bosszantó jelentéktelenségeket. Álltam mozdulatlanul, és akkor a tudás - a tények, a sok száz apró részlet, amelyek egy varázsital átlátszó cseppjeiként folytak át rajtam és töltöttek el az igazsággal - hirtelen fakulni kezdett.
Ott állt az üvegváros, mögötte oly kék volt a firmamentum, mint délben az égbolt, csak most láttam rajta az összes csillagot.
A város felé indultam. Méghozzá olyan buzgó sietséggel, annyit meggyőződéssel indultam, hogy hárman tudtak csak visszatartani.
Megálltam és csodálkoztam. Ismertem őket. Szerzetesek voltak, szülőföldem vén szerzetesei, akik jóval előbb haltak meg, semhogy elhívattam. Ismertem nevüket, és tudtam, hogyan haltak meg. Városom szentjei voltak, abból a nagy katakombából, amely mellett laktam.
- Miért tartotok vissza? - kérdeztem. - Hol az én apám? Itt van, ugye? - Alighogy megkérdeztem, már láttam is apámat, aki pontosan olyan volt, mint mindig: nagydarab, torzonborz ember, bőr vadászruhában. Sűrű szakállát megütötte a dér, sűrű, hosszú haja ugyanolyan bronzos árnyalatú volt, akár az enyém. Arca kipirult a hideg széltől, alsó ajka a dús bajusz és az őszülő szakáll között ugyanolyan nedvesen rózsállott, mint amire emlékeztem. A szeme is az ismerős világoskékben ragyogott. Intett nekem a szokott fesztelen barátsággal, és mosolygott. Olyan volt, mintha minden jó tanácsnak és intésnek fittyet hányva most indulna vadászni a sztyeppére, nem félve se mongoltól, se tatártól. Hiszen nála volt a hosszú íj, amelyet csak ő tudott felajzani, a határtalan füves pusztaság mitikus hőse, a nyilai, amelyeknek hegyét élesre fente, és a kétkezes kard, amely egyetlen suhintással lekanyarított egy emberfejet.
- Apám, miért fognak le? - kérdeztem.
Üresen bámult. Szájáról lehervadt a mosoly, arca elveszítette kifejezését, aztán pedig nagy bánatomra, mérhetetlen bánatomra mindenestől elenyészett, és nem volt többé.
A szerzetesek, a hosszú, szürke szakállú, fekete köntösű szerzetesek halkan, sajnálkozva sugdostak. Azt mondták:
- Andrej, még nincs itt az idő.
Rettenetesen kétségbe voltam esve, rettenetesen! Annyira elkeseredtem, hogy nem jutottak eszembe tiltakozó szavak. Megértettem, hogy úgyse számítana a tiltakozásom. Az egyik kézen fogott.
- Veled mindig ez történik - mondta. - Kérdezz.
Nem mozgatta a száját beszéd közben, nem is volt szükség rá. Tisztán hallottam, és tudtam, hogy nem akar rosszat nekem. Képtelen volt ilyesmire.
- Akkor mondd meg, hogy miért nem maradhatok? Miért nem engeditek, holott én maradni akarok, és nagy utat tettem meg miatta?
- Gondolj arra, amit láttál. Tudod te a választ.
És be kellett ismernem, hogy valóban tudom a választ. Bonyolult volt, mégis mérhetetlenül egyszerű, és ahhoz a tudáshoz volt köze, amelyet magamba szívtam.
- Ezt nem viheted vissza magaddal - mondta a szerzetes. - El fogod felejteni mindazt, amit itt tanultál. De emlékezz a tanulságra: az a fontos, hogy szeretsz másokat, hogy mások szeretnek téged. Az a fontos, hogy az életben növekedjen a szeretet.
Milyen csodálatos, átfogó igazság volt! mennyire hiányzott belőle minden közhely! olyan hatalmas volt, olyan átszellemült és örök, hogy a halandó lét minden nyomorúsága összeomlott előtte.
Azon nyomban visszatértem a testembe. Azon nyomban visszaváltoztam az ágyon haldokló, bronzhajú fiúvá. Tagjaim bizseregtek. Vergődtem, és borzasztó fájdalom égette a hátamat. Testem lángolt, verejtékeztem, vonaglottam; szájam kínzóan kicserepesedett, felhólyagzott nyelvemet összeharapdáltam.
- Vizet! - könyörögtem. - Kérek vizet!
Azok, akik mellettem voltak, halkan sírtak, ám ebbe a sírásba most nevetés és álmélkodó kiáltozás keveredett.
Éltem, pedig halottnak hittek. Kinyitottam a szememet, ránéztem Biancára.
- Már nem fogok meghalni - mondtam.
- Mi az, Amadeo? - kérdezt4e. Lehajolt, a szájamhoz tartotta a fülét.
- Még nincs itt az idő - mondtam.
Behűtött fehérbort hoztak, amibe mézet és citromlét kevertek. Felültem, mohón kortyoltam.
- Nem elég - szóltam halkan, bágyadtan, de már aludtam is el. Visszarogytam a párnára. Bianca vizes kendővel törülgette szememet és homlokomat. Micsoda üdvözülés volt, micsoda nagy lélek az, aki akkor tud megajándékozni ilyen aprósággal, amikor nekem a világot jelenti! A világot! Az egész világot!
Elfelejtettem, mit láttam a másik oldalon! Pilláim felpattantak. Szerezd vissza!, gondoltam kétségbeesetten. A szerzetesre viszont emlékeztem, olyan tisztán, mintha az imént beszéltünk volna a szomszéd szobában. Ő mondta, hogy nem emlékezhetek. De voltam még más dolgok is, kimondhatatlan dolgok, amelyeket egyedül Mesterem értene meg.
Behunytam a szememet. Aludtam. Álmok nem látogathattak, ahhoz túlságosan beteg, túlságosan lázas voltam, de azért aludtam. Az elvékonyodott tudat hártyaként választott el a nyirkosra izzadt, forró ágytól, a baldachin alatt megrekedt levegőtől, a fiúk elmosódó szavaitól, Bianca szelíd nógatásától. Ketyegtek az ismerős órák. Fokozatosan megszoktam a bőrömet áztató verejtéket, a torkomat hasogató szomjúságot. Feküdtem, nem berzenkedtem, vártam, hogy jöjjön a Mester.
Arra gondoltam, hogy milyen sok dolgot el kell mondanom, neki. Most hallani fogsz az üvegvárosról! El kell magyaráznom, ki voltam… bár erre nem nagyon emlékszem. Igen, festő, de miféle? És mi volt a nevem? Andrej? Mikor hívtak így?